Ébredtél már úgy,hogy mindent utáltál? A szomszédot, amiért az ébresztő óra előtt 5 perccel pont annyival hallgatja hangosabban a rádiót,hogy kinyisd a szemedet. A villamost, amin már kora reggel büdösek az emberek, vagy a metrót ami mintha csak direkt kivárná amikor elrugaszkodsz a peronról,hogy még egy tigrisbukfenccel bevetődj az ajtón, amikor az orra alá kuncogva becsukja,te koppansz az ajtaján, s mindemellé a peronon "én nem is nézek oda" pillantásoktól kísérve próbálsz úgy tenni, mintha meg sem próbáltad volna... Az ártatlanság vélelmére támaszkodva, lehet,hogy csak fatális véletlenek sorozata,de a bogár elkezdi zümmögős aknamunkáját a fülben,s már vonzod ezeket a szituációkat. Azt már mondani sem merem,hogy beértem, leültem hogy na majd a munkában,az udvaron nekiálltak feltörni a betont. Kemény meló volt a monitort a helyén tartani.
Azt hiszem már nagyjából sikerült megízleltetni a mai lelkiállapotomat, így nekiállhatok boncolgatni az élet(em) nagy kérdéseit. Rövid felvezetés; áprilisban véget ért egy egy éves távkapcsolatom-gondolom nem szisszent fel senki,h hú egy év. Pedig lehetne, ebben a korban ez már űridnek számít.A hibák hamarabb felszínre kerülnek, alacsonyabb a tűrésküszöb-, aminek tulajdonsága folytán(úgyis mint táv) sokszor úgy érzem évek óta egyedül élek. Nem mondom,h nem küldött padlóra Ákos, amikor üldögélve a legnagyobb biztonságérzetemben azt gondoltam,h a nehezén túl vagyunk, most jön az a rész,hogy vki költözik ,s ő skpye-n (nos,igen...de legalább stílusos,hiszen interneten ismerkedtünk meg) elmondta,nem szeret,az elmúlt 4 hónap már neki küzdéssel telt. Viharos gyorsasággal tudott lehullani a hályog a szememről, az a rózsaszín. Magamat sajnáltam,a pocsékba ment érzelmeimet, az áldozataimat, a viszonzatlan szerelememet. Intenzíven,de nem túl sokáig.
De egy szakítást feldolgozni mindig olyan,mint egy gyászmunka. Végig kell menni az 5 fázison(1.tagadás 2.düh 3. alkudozás 4. depresszió 5. belenyugvás),meg kell élni minden egyes szakaszt. Igazán akkor lettem dühös amikor kezdődött előlről..vmi történt, és a belenyugvást felváltotta újra az elutasítás. De a lényeg,hogy 2 hét alatt képes voltam lezárni. Nem úgy, mint Milánt. Milánnal már 3 éve nem vagyunk együtt. Amikor elhagyott azt hittem belepusztulok és soha,de soha nem fogok megbízni senkiben /ami így is történt. Azért van túl az ember egyre gyorsabban a szakításain, a csalódásokon, mert nem engedi magához közel, nem bízik meg benne.
Kicsit több,mint két hónapra volt Milán távozása után szükség,hogy egyáltalán kíváncsi legyek a külvilágra. Reggelente vhogyan összekapartam magam s bementem dolgozni. A munkahelyemen rendesek voltak, nem tették szóva,sem a csendes sírdogálásomat,sem pedig a zombi kinézetemet. A feladataim ellátásáról pedig egy szót sem vagy semmit,de ezt is intézték. Haza hogyan jutottam nem tudom,biztosan sok őrangyal vigyázott rám. Amikor a kulcs fodult a lakás ajtóban-nana,hogy az első közös lakásunk volt, amit közösen rendeztünk be és persze nekem kellett ott maradni-már patakzottak a könnyeim. A barátaimmal nem beszéltem, magamba zárkóztam. Délutánonként összegyűlt a "társaság"; Besame mucho, bor(pezsgő, vodka), és cigaretta. Hű ha így visszagondolok életem egyik legkeményebb időszaka volt. DE összeszedtem magam.
Eltelt körülbelül egy év amikor újra találkoztunk-mivel a jogi ügyeimet ő intézte....- egyszerűbb volt hozzá menni, mint egy vadidegenhez. Elvállalta,kedves volt,de kínos hallgatásokkal, távolságtartással. Pár hónapra rá ismét vásároltam egy ingatlant(ne irigykedj, a bank pénzéből),már picit oldottabban,de még mindig jégcsap volt közöttünk. Addigra már talán belenyugodtam,soha többé nem leszünk egy pár. Felszínesen elcsevegtünk, néha beszéltünk,de nem volt ez igazi barátság. (az majd a holnapi topic,hogy kivitelezhető egyáltalán? ) Egészen a tavalyi évig,amikor én még kapcsolatunk hajnalán jártam Ákossal-aki a messze Franciaországban tengette napjait-állati szerelmesen, ám de állati nagy bajban. Munkaügyi vita, amit nem tudtam egyedül megoldani s helytállni is alig. My Beast (róla még nem esett szó. Nincs közöttünk vérségi kapocs,mégis olyan mintha lenne. A világvégére elmennék érte,és ő szintén)rámparancsolt,hogy nincs más választásom segítséget kell kérnem. Felhívtam Milánt. Jött,azonnal szinte kérdés nélkül. Hallotta a hangomból,h most tényleg baj van. Sosem lehetek neki elég hálás azért,hogy akkor mellettem állt. Nem a jogiképviseletre gondolok,azt bárki megcsinálta volna. Azt viszont kevesen,hogy látván a közelgő hisztit közeledni, délelőtt 11-kor kiül velem az irodája udvarára sörözni. Nem faggat,nem hülyéz le,csak ott van,és vigyáz rám.Ezt követően rendszeressé váltak a találkozásaink,melyeket átlengett vmi furcsa sticht...kimondatlan feszültsé, elvarratlan szálak,ki tudja. Egészen a legutóbbi találkozásunkig. Biztosan a bevitt alkohol mennyiségének is nagy szerepe van a maximális oldódásunkban,de olyan volt mint régen. Még szerelmünk előtt, amikor "csak" barátok voltunk. Önfeledt ugratások, nosztalgiázás....nem kell különösebben részleteznem hogyan ért véget az este,ugye?
