A boldog szinglilét..?

A gyenge előzmény egy kissebb regénybe torkollott,és gyanús hogy nincs vége.

Mindig igyekeztem háttérbe szorítani az igényeimet,a szociális elvárásokat illetően. Dobta úgy az élet már kb. 20 éves koromban,hogy gyereket szüljek és jól férjhez menjek és  egy vidéki kisvárosban éljem le hátralévő éveimet. Megkíméltem volna magam a lakásszerzés kínjaitól-szerintem elég sokan túl estünk az első lakás örömein(cirka két nap),és kevésbé örömteli problémáin(ez vszeg örökké)-az egyedülléttől,a társtalanságtól. De nem így döntöttem. Meg nem bántam,de fura,h most lehetne egy 12(!!!) éves gyerekem és valószínűleg egy romokban lévő házasságom.

Ahogy múlik az idő-nem feltétlenül felettem,inkább az egyedül töltött órák számára gondolok-egyre kevésbé élvezem a magányos sportokat. Amikor már azt látod,h mindenki megállapodott,férje/felesége, gyereke van vagy csak lehorgonyzott a régi szép időkben,ahol még buli volt az hogy mindennap buli van.Te pedig vhol a két part között ragadtál a béna kis csónakodban, és hiába lapátolsz,csak dobálnak a hullámok. Olyan zseinálisan elhitettem magammal,hogy állat jó nekem ott a csónakban! Kinek kell ez a családi maszlag,ahhoz hogy boldog legyen? Miért kell feltétlenül párban játszani, amikor egyedül is megy...? Természetanyánk jól kicsellózott velünk,amikor kitalálta a páros rendszert. Vagy az érzelmeket.

Május 27-én megszületett a keresztkölköm. Pont aznap mint az anyám. Vannak véletlenek? Persze nem ő az első gyerek a környezetemben,de ő törte meg a kérget,amit magam köré növesztettem. Rusnya kis béka volt,pedig :) Azt mondják minden gyerek szép,pedig ez nem igaz. Kicsi is volt, ványadt is volt, nagy ET-szerű szemekkel.Vmi eszméletlenül tudott nézni vele. Olyan hihetetlen bölcsesség volt a tekintetében,h szinte rögtön levett a lábamról.No meg azzal,h amikor az anyja a kezembe adta-állatira parázok tőle,h leejtem-és rögtön abbahagyta a sírást,Yoda bölcsességű pillantásokkal méregetett. Onnan már egyenes út vezetett,ha ott vagyok és sír,nyomás Robin nénihez,és tényleg rögtön elhallgat. Nem értem miért :) 3 hónapos lett mire úgy döntöttem kell nekem is egy ilyen.ÉN aki előtte eskü alatt vallotta,h soha semmilyen körülmények között NEM KELL gyerek.(mindig beugrott a Zazu óvszer reklám:D )

Azóta sem győzök hálálkodni az Égnek, milyen jó hogy erre rádöbbentett! Most már kétségbe is vagyok esve :D Eddig csak síeléshez, színházba járáshoz, filmet nézni,néha kis party feelinghez,de főként az élet kis és nagy dolgai megosztásához lett volna szükségem valakire...de ennyire nagy nem szerepelt a terveim között! Ezt lesz csak duplaszaltó megcsinálni!

Az még azért vigasztal vmilyen szinten, h még nincs kineonozva a homlokom, mint azoknak a csajoknak, akiket szombat este lehet látni a szórakozó helyeken(még friss az élmény,most szombaton ismét a retinámra égett néhány). Messziről ordít,hogy ők most itten fogják megtalálni az apjukokat-már pardon a nyelv többszörös gyilkolásáért-és különben is, legalább 3 órát töltöttek a kőművesnél,kozmetikusnál,viaszbábu faragó mesternél,igazán ők a legszebben akárki megmondja. Egy pasira jut legalább 4-5 nő,de mindegy is hiszen 3 sör után is kristálytiszta,hogy a férfi populáció átlagéletkora és a női egyedek között-na jó kis túlzással-de 5-8 év van.Na de akkor ez felvet egy kérdést; hol a fenébe vannak a harmincas pasik? Nem létezik,hogy mindegyik az asszonykája mellett..lehet,hogy tényleg menni kell;Alaszkába,állítólag ott még vannak :)

Ébredtél már úgy,hogy mindent utáltál? A szomszédot, amiért az ébresztő óra előtt 5 perccel pont annyival hallgatja hangosabban a rádiót,hogy kinyisd a szemedet. A villamost, amin már kora reggel büdösek az emberek, vagy a metrót ami mintha csak direkt kivárná amikor elrugaszkodsz a peronról,hogy még egy tigrisbukfenccel bevetődj az ajtón, amikor az orra alá kuncogva becsukja,te koppansz az ajtaján, s mindemellé a peronon "én nem is nézek oda" pillantásoktól kísérve próbálsz úgy tenni, mintha meg sem próbáltad volna... Az ártatlanság vélelmére támaszkodva, lehet,hogy csak fatális véletlenek sorozata,de a bogár elkezdi zümmögős aknamunkáját a fülben,s már vonzod ezeket a szituációkat.   Azt már mondani sem merem,hogy beértem, leültem hogy na majd a munkában,az udvaron nekiálltak feltörni a betont. Kemény meló volt a monitort a helyén tartani.

Azt hiszem már nagyjából sikerült megízleltetni a mai lelkiállapotomat, így nekiállhatok boncolgatni az élet(em) nagy kérdéseit. Rövid felvezetés; áprilisban véget ért egy egy éves távkapcsolatom-gondolom nem szisszent fel senki,h hú egy év. Pedig lehetne, ebben a korban ez már űridnek számít.A hibák hamarabb felszínre  kerülnek, alacsonyabb a tűrésküszöb-, aminek tulajdonsága folytán(úgyis mint táv) sokszor úgy érzem évek óta egyedül élek. Nem mondom,h nem küldött padlóra Ákos, amikor üldögélve a legnagyobb biztonságérzetemben azt gondoltam,h a nehezén túl vagyunk, most jön az a rész,hogy vki költözik ,s ő skpye-n (nos,igen...de legalább stílusos,hiszen interneten ismerkedtünk meg) elmondta,nem szeret,az elmúlt 4 hónap már neki küzdéssel telt. Viharos gyorsasággal tudott lehullani a hályog a szememről, az a rózsaszín. Magamat sajnáltam,a pocsékba ment érzelmeimet, az áldozataimat, a viszonzatlan szerelememet. Intenzíven,de nem túl sokáig.

De egy szakítást feldolgozni mindig olyan,mint egy gyászmunka. Végig kell menni az 5 fázison(1.tagadás 2.düh 3. alkudozás 4. depresszió 5. belenyugvás),meg kell élni minden egyes szakaszt. Igazán akkor lettem dühös amikor kezdődött előlről..vmi történt, és a belenyugvást felváltotta újra az elutasítás. De a lényeg,hogy 2 hét alatt képes voltam lezárni. Nem úgy, mint Milánt. Milánnal már 3 éve nem vagyunk együtt. Amikor elhagyott azt hittem belepusztulok és soha,de soha nem fogok megbízni senkiben /ami így is történt. Azért van túl az ember egyre gyorsabban a szakításain, a csalódásokon, mert nem engedi magához közel, nem bízik meg benne.

Kicsit több,mint két hónapra volt Milán távozása után szükség,hogy egyáltalán kíváncsi legyek a külvilágra. Reggelente vhogyan összekapartam magam s bementem dolgozni. A munkahelyemen rendesek voltak, nem tették szóva,sem a csendes sírdogálásomat,sem pedig a zombi kinézetemet. A feladataim ellátásáról pedig egy szót sem vagy semmit,de ezt is intézték. Haza hogyan jutottam nem tudom,biztosan sok őrangyal vigyázott rám. Amikor a kulcs fodult a lakás ajtóban-nana,hogy az első közös lakásunk volt, amit közösen rendeztünk be és persze nekem kellett ott maradni-már patakzottak a könnyeim. A barátaimmal nem beszéltem, magamba zárkóztam. Délutánonként összegyűlt a "társaság"; Besame mucho, bor(pezsgő, vodka), és cigaretta. Hű ha így visszagondolok életem egyik legkeményebb időszaka volt. DE összeszedtem magam.

Eltelt körülbelül egy év amikor újra találkoztunk-mivel a jogi ügyeimet  ő intézte....- egyszerűbb volt hozzá menni, mint egy vadidegenhez. Elvállalta,kedves volt,de kínos hallgatásokkal, távolságtartással. Pár hónapra rá ismét vásároltam egy ingatlant(ne irigykedj, a bank pénzéből),már picit oldottabban,de még mindig jégcsap volt közöttünk. Addigra már talán belenyugodtam,soha többé nem leszünk egy pár. Felszínesen elcsevegtünk, néha beszéltünk,de nem volt ez igazi barátság. (az majd a holnapi topic,hogy kivitelezhető egyáltalán? ) Egészen a tavalyi évig,amikor én még kapcsolatunk hajnalán jártam Ákossal-aki a messze Franciaországban tengette napjait-állati szerelmesen, ám de állati nagy bajban. Munkaügyi vita, amit nem tudtam egyedül megoldani s helytállni is alig. My Beast (róla még nem esett szó. Nincs közöttünk vérségi kapocs,mégis olyan mintha lenne. A világvégére elmennék érte,és ő szintén)rámparancsolt,hogy nincs más választásom segítséget kell kérnem. Felhívtam Milánt. Jött,azonnal szinte kérdés nélkül. Hallotta a hangomból,h most tényleg baj van. Sosem lehetek neki elég hálás azért,hogy akkor mellettem állt. Nem a jogiképviseletre gondolok,azt bárki megcsinálta volna. Azt viszont kevesen,hogy látván a közelgő hisztit közeledni, délelőtt 11-kor kiül velem az irodája udvarára sörözni. Nem faggat,nem hülyéz le,csak ott van,és vigyáz rám.Ezt követően rendszeressé váltak a találkozásaink,melyeket átlengett vmi furcsa sticht...kimondatlan feszültsé, elvarratlan szálak,ki tudja. Egészen a legutóbbi találkozásunkig. Biztosan a bevitt alkohol mennyiségének is nagy szerepe van a maximális oldódásunkban,de olyan volt mint régen. Még szerelmünk előtt, amikor "csak" barátok voltunk. Önfeledt ugratások, nosztalgiázás....nem kell különösebben részleteznem hogyan ért véget az este,ugye?